Sziasztok!
Nos, mint láthatjátok újra megnyitottam e blog virtuális kapuit. Igen, nehéz volt meghoznom a döntést, miszerint változtatnom kell a történeten, de véleményem szerint sikerült – bár ezt majd ti eldöntitek.
Kedves Anya!
Nos, sokat mesélhetnék arról, hogyan is alakult az életem, miután te már nem voltál mellettem és nem vitatkoztál velem, hogy mit vegyek fel az idióta bátyám karate vizsgáira, hogy esetleg a rózsaszín vagy a piros csatot tegyem bele a hajamba.
Nem a te hibád, hogy ilyen tragikus módon hagytál minket magunkra egy olyan apával, aki nem tudja megkülönböztetni a fehér ruhákhoz készült mosószert a színesekétől. Apa az utóbbi öt évben kicserélődött, mióta elérte az ezredes rangot a hadsereg képzeletbeli lépcsőfokán. Természetesen jó irányba változott, de a te halálod után elhidegült tőlünk. De már egyre többet beszélünk, és próbál velünk sok időt tölteni. Ha teheti – és a munkája is engedi – pár nap szabadsággal ajándékoz meg minket, ekkor általában elmegyünk kempingezni a Han folyó mentén valahova, ahol általában horgászunk. Képzelheted, hogy mennyire szeretem azt, hogy a ruháim halszagúak. De legalább velünk van.
Hogy mi a helyzet azzal a félkegyelmű és dinnye bátyámmal? Ő sikeresen leérettségizett és jelenleg a Jonsze egyetem lelkes hallgatója – a szó legszorosabb értelmében. Apa hihetetlenül büszke volt rá, amikor kiderült, hogy felvették és szinte minden vacsoránál erről beszélt. Sőt, még a szomszédokkal is ez volt a fő téma. Továbbá fekete öves karatebajnok lett belőle. Hah! Te is tudod, hogy ez nem igaz, bár nagyon jól hangzott. Igazából amikor nem az egyetemi padot koptatja, itthon ül és játszik a számítógépén vagy bulizik. Én megértem, mert még fiatal. Azt már annyira nem támogatom, amikor hullarészegen telefonál cirka hajnali egykor, hogy menjek érte. Ezzel sem lenne bajom, ha lenne jogosítványom, de mivel nincs, érte kell gyalogolnom és hazacipelnem. Egyébként az utóbbi időkben nagyon jól kijövünk, alig veszekszünk. Bár az egymás zsarolása megmaradt. Az, hogy pár nap van iskolakezdésig nagyon sokat javított a mi kis egyedi kapcsolatunkon, hiszen Szöulba költöztünk, hogy mindketten közel legyünk az iskolánkhoz.
Most biztosan azt kérdezed, hogy mi a helyzet velem? Velem igazából nem sok minden történt a költözésen kívül. Már az első héten belém kötöttek, mert nem beszélek sokat. Azonban te tudod, hogy miért, amit ők nem is érthetnek. A haláloddal a szívem egy darabkája is elveszett. A szobámban töltöttem minden egyes nyarat, leginkább olvasással. Valahogy nem volt kedvem hallgatni, hogy ki hova megy nyaralni, vagy éppen milyen fiú tetszik neki. Tudod, hogy sosem az a fajta lány voltam. Persze, meg voltak mindig is a saját kis barátaim az iskolában, egy közösség, ahová befogadtak. Megértettek, mégis ott kellett hagynom őket. Szerencsére, az a félkegyelmű – akiről még mindig nem hiszem el, hogy felvették, hisz csak rá kell nézni – velem volt és ebben az egy hétben is többször védett meg az utcabeli tinédzserektől, mint bármikor életében. Most érzem csak igazán azt, hogy tényleg ragaszkodok hozzá. Az új iskola számomra kihívás lesz. Sosem voltam bőbeszédű, sosem volt önbizalmam ismerkedés, illetve barátszerzésben. Hátha, most minden megváltozik. Legalábbis én ebben reménykedem.
Tisztában vagyok vele, hogy te ezt a levelet már nem olvashatod el személyesen, talán soha. Mindazonáltal bízom benne, hogy fentről elolvasod. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rád. Kérlek, vigyázz ránk – még a bátyámra is –, és én már csak rád számíthatok. Remélem bármikor kérhetek tőled tanácsot, és te valamilyen égi jellel válaszolsz is. Nagyon hiányzol. Hiányzol az életemből, hogy nem láthatod, ahogy felnövök. A későbbi férjem, az unokáidat, akikkel nem tudsz játszani.
Örökké szeret,
Mia.
Nem a te hibád, hogy ilyen tragikus módon hagytál minket magunkra egy olyan apával, aki nem tudja megkülönböztetni a fehér ruhákhoz készült mosószert a színesekétől. Apa az utóbbi öt évben kicserélődött, mióta elérte az ezredes rangot a hadsereg képzeletbeli lépcsőfokán. Természetesen jó irányba változott, de a te halálod után elhidegült tőlünk. De már egyre többet beszélünk, és próbál velünk sok időt tölteni. Ha teheti – és a munkája is engedi – pár nap szabadsággal ajándékoz meg minket, ekkor általában elmegyünk kempingezni a Han folyó mentén valahova, ahol általában horgászunk. Képzelheted, hogy mennyire szeretem azt, hogy a ruháim halszagúak. De legalább velünk van.
Hogy mi a helyzet azzal a félkegyelmű és dinnye bátyámmal? Ő sikeresen leérettségizett és jelenleg a Jonsze egyetem lelkes hallgatója – a szó legszorosabb értelmében. Apa hihetetlenül büszke volt rá, amikor kiderült, hogy felvették és szinte minden vacsoránál erről beszélt. Sőt, még a szomszédokkal is ez volt a fő téma. Továbbá fekete öves karatebajnok lett belőle. Hah! Te is tudod, hogy ez nem igaz, bár nagyon jól hangzott. Igazából amikor nem az egyetemi padot koptatja, itthon ül és játszik a számítógépén vagy bulizik. Én megértem, mert még fiatal. Azt már annyira nem támogatom, amikor hullarészegen telefonál cirka hajnali egykor, hogy menjek érte. Ezzel sem lenne bajom, ha lenne jogosítványom, de mivel nincs, érte kell gyalogolnom és hazacipelnem. Egyébként az utóbbi időkben nagyon jól kijövünk, alig veszekszünk. Bár az egymás zsarolása megmaradt. Az, hogy pár nap van iskolakezdésig nagyon sokat javított a mi kis egyedi kapcsolatunkon, hiszen Szöulba költöztünk, hogy mindketten közel legyünk az iskolánkhoz.
Most biztosan azt kérdezed, hogy mi a helyzet velem? Velem igazából nem sok minden történt a költözésen kívül. Már az első héten belém kötöttek, mert nem beszélek sokat. Azonban te tudod, hogy miért, amit ők nem is érthetnek. A haláloddal a szívem egy darabkája is elveszett. A szobámban töltöttem minden egyes nyarat, leginkább olvasással. Valahogy nem volt kedvem hallgatni, hogy ki hova megy nyaralni, vagy éppen milyen fiú tetszik neki. Tudod, hogy sosem az a fajta lány voltam. Persze, meg voltak mindig is a saját kis barátaim az iskolában, egy közösség, ahová befogadtak. Megértettek, mégis ott kellett hagynom őket. Szerencsére, az a félkegyelmű – akiről még mindig nem hiszem el, hogy felvették, hisz csak rá kell nézni – velem volt és ebben az egy hétben is többször védett meg az utcabeli tinédzserektől, mint bármikor életében. Most érzem csak igazán azt, hogy tényleg ragaszkodok hozzá. Az új iskola számomra kihívás lesz. Sosem voltam bőbeszédű, sosem volt önbizalmam ismerkedés, illetve barátszerzésben. Hátha, most minden megváltozik. Legalábbis én ebben reménykedem.
Tisztában vagyok vele, hogy te ezt a levelet már nem olvashatod el személyesen, talán soha. Mindazonáltal bízom benne, hogy fentről elolvasod. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rád. Kérlek, vigyázz ránk – még a bátyámra is –, és én már csak rád számíthatok. Remélem bármikor kérhetek tőled tanácsot, és te valamilyen égi jellel válaszolsz is. Nagyon hiányzol. Hiányzol az életemből, hogy nem láthatod, ahogy felnövök. A későbbi férjem, az unokáidat, akikkel nem tudsz játszani.
Örökké szeret,
Mia.
